2013. január 2., szerda

Benned a létra


IGEHIRDETÉS ÚJÉV NAPJÁN KISKŐRÖSÖN

Elindult Jákób Beérsebából, és Hárán felé tartott. Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. Odafönt pedig az Úr állt, és ezt mondta: Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.

Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam! Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.

Reggel fölkelt Jákób, fogta azt a követ, amely a fejealja volt, fölállította szent oszlopként, és olajat öntött a tetejére. Azután elnevezte azt a helyet Bételnek, azelőtt Lúz volt annak a városnak a neve. És ilyen fogadalmat tett Jákób: Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és bármit adsz nekem, a tizedét neked adom. (1Mózes 28,10-22)

Egy családi dráma kellős közepébe csöppentünk bele. Ézsaú egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségi áldást, Jákób az édesanyja segítségével becsapta vak apját, Izsákot, és megszerezte az áldást. Ezt látva Ézsaú testvérgyilkosságot forral a szívében, ami anyja fülébe jut, aki azt parancsolja Jákóbnak, hogy meneküljön nagybátyjához Háránba. Más okok miatt, de Jákób is ezt parancsolja neki. Menj Lábánhoz, és onnan hozz magadnak feleséget, mert Ézsaú kánaáni lányt vett el, és mit ér az életem, ha ilyen asszonyok jönnek házamba. Ez nagyon fáj Ézsaúnak, és még egy lapáttal tesz apja keserűségére: Ábrahám kitagadott fiának, Izmáelnek egyik lányát is feleségül veszi.

Micsoda indulatok forrnak ebben az ősatyás szappanoperában?! Mi pedig újévre nem egy tiszta sztorit kaptunk, hanem egy nagy katyvasz kellős közepén egy fénysugarat. De pontosan ez a valóság! Saját életünk jó néhányszor összekuszálódik, mert összekuszáljuk, és Isten válasza ilyenkor nem az, hogy kiemel a válságunkból, hanem belelép a kríziseinkbe, és jeleket ad, álmokat ad, és megerősít minket akkor is, ha éppen menekülünk, ha nem látjuk, mit hoz a jövő, ha még a következő lépéssel is bizonytalanok vagyunk.


Jákób elindult. Maga mögött hagyta családját fizikailag, de mindvégig cipelte szívében Ézsaú haragját, anyja bánatát, és azt a félelmet, hogy talán nem látja többé beteg, öreg apját. Elindult azzal a tudattal, hogy többek között miatta is széthullt a családja. Elindult és 20 évig nem is tért haza. Talán elképzelte, hogyan veszi át apja örökségét és viszi tovább gazdaságát, hiszen az atyai áldás ezt is jelentette: ő lesz a családfő. Ehelyett a feje főhetett amiatt, hogy az áldásból csak a szavak maradtak, de semmi vagyon, hogy mindent magának kell megszereznie idegen földön, soha nem látott nagybátyja házában, unokaöcsiként, fogadott vőként.


Azt hiszem, mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor saját tetteink következményeivel kellett szembesülnünk, és nagyon nehéz lett ez a teher. Fájdalmak útjaira léptünk, és sok keresztet kellett cipelnünk. Ilyenkor megváltozik a viszonyunk önmagunkhoz. A bűnt bűnhődés követi. Az Isten nélkül hozott döntések után és következtében éljük meg igazán azt, milyen ostobák is voltunk, hogy kihagytuk Istent a számításból. A bűnhődést azonban Isten kegyelmének erőterében élhetjük meg. Pál mondja: Ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben áradt ki Isten kegyelme. (Róma 5,20) A bűnhődés a bűnök következményeinek vállalása, de az Úr nem hagy minket benne egyedül, hanem a mélyponton jön el közénk, látogat meg, és teszi nyilvánvalóvá szeretetét.


Jákób az első nap estéjén, amikor csak egy darab kő volt a vánkosa, álmot látott. Létrát, mennyei grádicsok fényes sorát. Létrát, ami összekötötte az ő nyomorult helyzetét a megoldással. Fájdalmai útjának elején jelet kapott arra nézve, hogy miként élheti meg jövőjét úgy, hogy nem csupán túlélésre rendezkedik be, hanem aktívan, Istenre figyelve jár, és lépésről lépésre, létrafokról létrafokra, napról napra, évről évre minden döntését az Úrral összhangban hozza meg.


Weöres Sándor száz éve született evangélikus költőnknek van egy egy nagyon találó gondolata: Fölötted az ég, alattad a föld, benned a létra. Jákóbi sorsunkban meghatározó, hogy észrevesszük-e magunkban a létrát, az Úrral való kapcsolatunk eszközét. Továbbmegyek: nemhogy észrevesszük-e, hanem befogadjuk-e. Hiszen a létra úgy lett Jákób része, hogy kijelentést kapott róla álomban. Itt vagyok, Jákób, kapcsolatba lépek veled, angyalok mennek hozzád, és azt mondom neked, én veled vagyok, megőrizlek téged, bármerre mész.


Az Úr, a mennyei angyalseregek Ura nekünk is adott egy létrát, ami összeköti az eget a földdel, és bennünk élhet: Jézust és az ő keresztjét. Fölötted az ég, az ÚR áldása, hatalma, szeretete, akarata, veled való terve. Alattad a rög, a föld, a valóság, a hordozott nyomorúság, a bűn és a bűnhődés helye és ideje. És benned ott az álom. Látod álmodban Őt? Látod Isten álmát veled? Észreveszed Őt? Benned él Jézus? Meg akarod ragadni a megoldást? Ki akarod mondani: Hadd menjek Istenem, mindig feléd? Hadd lépjek Istenem mindig veled?


Új évbe léptünk. Lehet, hogy a régiben nem figyeltünk a létrára. Az Úr azonban Jákóbnak is adott áldást egy új kezdethez. Ő élt a lehetősséggel. Az álom s éj után kél újra fény, új hittel a követ megáldom én. Jákób fogta a követ, és látható jellé tette maga számára. Fölállította szent oszlopként, mert Isten háza, a menny kapuja lett számára ez a hely. Isten háza = Bét-El.



Ez csak egy kő, mondhatnánk. Valóban. Ha más arra jár, neki nem mond semmit. Jákób nem írta rá, hogy idetettem ekkor és ekkor, nem mondta el senkinek, mi célból van itt, nem rendelt oda papokat, és nem tartott rendszeresen istentiszteleteket. A ráöntött olajat idővel lemosta az eső. Ez a kő talán fel sem tűnt senkinek, hiszen sok másik kő is volt mellette. Csak Jákób tudta, hogy azért szent a hely, mert Isten beszélt hozzá. Neki volt fontos. Nem alkotott maradandó várost, templomot, hanem ez a kő azt jelölte, hogy az eljövendőt, az istenit, a létra csúcsán lévőt keresse, bárhol is jár, él. Mert ahogy az év igéje is mondja: Nincsen nekünk itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.


Jákóbnak Isten háza, Isten temploma, a menny kapuja nem helyhez kötött volt, hanem szívhez kötött. És az ő szívét bizony Istenhez kötötte fogadalommal és figyelemmel. Belekapaszkodott Isten kijelentésébe és ígéretébe: Azt mondod, Uram, velem leszel, akárhova megyek. Ha tényleg így lesz, és igaz az áldásod, akkor bármit adsz, én mindenből neked adom a tizedet. Az időmet, a szerzett vagyonomat, a  gyermekeket. Akkor én neked adom a szívemet. Egész életen át tartó elszántság kell ehhez a fogadalomhoz. Egy nehéz út elején kapott áldást akkor sem felejtheti el, ha jól megy a sora.


Most az új év kezdetén fogadalmakat tesznek az emberek. De vigyázzunk, jól fontoljuk meg, mit fogadunk! Különösen Istennek! Mert fogadalmunk a mi pecsétünk, aláírásunk Isten ígéretére, velünk kötött szerződésére. Ugyanakkor azt se feledjük, ha nem válaszolunk Isten áldására, akkor nem is tudunk élni vele. Akkor a létra, a szent kő, az álom, a kijelentés elszáll, elmúlik, és mehetünk tovább egyedül az úton, és küzdhetünk tovább egyedül a bűneink következményével. A fogadalom nem lehet kevesebb, mint hogy befogadjuk az Urat a szívünkbe: Én a szívemet adom neked, Uram. Ámen.



Uram! Köszönöm, hogy nem hagysz magamra gondjaimmal, magam okozta bűneimmel, hanem kijelented azt, hogy velem vagy minden lépésemben, velem vagy bűneim terheinek cipelésében is. Uram, köszönöm a létrát. Uram, legyen házaddá a szívem, állítsd föl bennem Jézus keresztjét, és formálj úgy, hogy neked tudjam adni kapott áldásod javát, gyümölcsét ebben az új évben és egész életemben. Ámen.

Felrázó szeretet

IGEHIRDETÉS ÓÉV ESTE KISKŐRÖSÖN
 


Szedd össze magad (térjetek eszetekre), szállj magadba (eszméljetek fel) te szemérmetlen nép (arcátlan nemzet), mielőtt bekövetkezik az ítélet (a rendelés), mielőtt rátok tör az Úr izzó haragja, mielőtt rátok tör az Úr haragjának napja! Mert oly gyorsan jön az a nap, ahogyan a polyva száll! (szétszóródtok, mint a tovaszálló pelyva) Keressétek az Urat mind, akik alázatosan éltek a földön, és teljesítitek a törvényt (akik az ő ítélete szerint cselekesztek)! Törekedjetek (keressétek) az igazságra, törekedjetek az alázatra, talán (hátha) oltalmat (rejtekhelyet) találtok az Úr haragjának napján! (Zofóniás 2,1-3)

Első hallásra ijesztő mondatok ezek. Másodszorra, majd újra és újra olvasva, majd Zofóniás próféta egész könyvét elolvasva pedig nemhogy ijesztő, de megrémiszt, félelmet kelt és igen sok kérdést vet fel bennem óév esti kijelölt igehirdetési igénk.

Kezdjük azzal, hogy hatalmas kontraszt van ma este az egyes emberek viselkedése között. Míg mi itt ülünk a templomban, és visszhangzik számunkra az ÚR kemény és ítéletes szava, az utcán, a bulikban mások részegre isszák magukat, és olyat is megengednek maguknak, amit az év többi napján nem. Ennek ellenére nem nekik szól az Úr haragjának szava, hanem nekünk. Igazságos ez? Isten minket fenyeget, nem azokat, akik rászolgáltak az ítéletre. Nem olyan faramuci dolog ez, mint amikor a templomba járók fejére olvassák, hogy miért ilyen kevesen vagyunk istentiszteleten?

Aztán szöget ütött a fejembe, hogy ezt a fenyegető próféciát egy olyan korban kapta Zofóniás, és kellett továbbadnia, ami igazából egy vallási és nemzeti felemelkedési korszak volt. Jósiás király olyan vezetője volt Júdának, aki helyreállította Jahve istentiszteleti kultuszát, a templomban felolvastatta a törvényt, és megszüntette azokat a vallási kicsapongásokat, amelyek gúnyt űztek az Úrból. Ezenkívül centralizálta az istentiszteleti életet, felszámolta az áldozóhalmokat, a papságot pedig rákényszerítette arra, hogy feladatát hűen és igaz módon teljesítse. Magyarán egy reformer országvezető visszavezette népét oda, ahonnan eltévedtek és elfordultak az emberek Istentől. Akár láthatnánk is párhuzamot a mai magyar valósággal...  
       
És mégis. Az Úr kemény ítéletet mond ezek ellenére mindenkire, és azokat sem hagyja ki, akik érintettek ennek a reformnak a véghezvitelében, mert elrendelői, végrehajtói, vagy haszonélvezői voltak. Isten kemény szavai szinte marnak a szívünkbe. Felolvasom és mindannyian próbáljuk saját magunkra értelmezni, nem csupán egyes vezetőkre. Isten népe nem hallgatott a szóra, nem fogadta meg az intést, nem bízott az Úrban, nem járult Istene elé. Olyanok benne a vezérek, mint az ordító oroszlánok, a bírák, mint a pusztai farkasok: egy csontot sem hagynak reggelre. Prófétái hitványak, csalók. Papjai szentségtörők, önkényesen magyarázzák a törvényt. (3,2-4)


Mi a tanulság ebből? Az egyik talán az, hogy a felülről diktált reform, megújulás nem jelent egyet az újjászületéssel. Fontos a dolgok helyretétele rendszerszinten, de sajnos ettől még nem változik meg az emberek gondolkodása. A gondolkodás megváltozását szokta az ige megtérésnek is hívni. Hiába van tehát egy jó alapelv, hiába akarja egy vezető az új irányt Isten szerint, kereszténység szerint meghatározni, attól még semmi nem változik idebenn!!!

Ezért mondja az Úr a következő kemény szavakat: Szedd össze magad (térjetek eszetekre), szállj magadba (eszméljetek fel) te szemérmetlen nép (arcátlan nemzet)! Térj már észhez! - rázzuk meg a gyerekünket, ha eszetlenül rohan a vesztébe. Szedd össze magad! – mondjuk az önkontrollját elvesztő, önmagát, elveit föladó embernek. Szállj magadba! – mint a tékozló fiú, és gondold már végig eddigi tetteidet és következményeit. Eszmélj fel! - ébredj tudatára, hogy mi a  dolgok igazi lényege, hogy mi van a felszínes vallásosság, életcélok, mindennapok mélységében, hogy mit akar Isten a törvénnyel, a szentséggel, a Vele való kapcsolattal. Térjetek meg, mert elközelített az mennyek országa! (Ker. János) Forduljatok Isten felé, tartsatok bűnbánatot, lássátok meg, hogy nincs ott Isten az életetekben, a szavaitokban, a gondolataitokban, a döntéseitekben...

Képzeljük magunkat most Isten helyébe. Tényleg csupán izzó harag és kegyetlen leszámolás van mögötte? Nem inkább a féltő szeretet kiáltó szava? Nem inkább az a féltés, az az atyai tehetetlenség érzés van ebben az igében, hogy Istennek mennyire fáj, hogy arcátlan, arcát vesztett nép lettünk? Elvesztettük arcunkat, Isten képmás voltunkat, és összetört képmásunk szilánkjain taposva eljátsszuk a vallásosságot, és szemérmetlenül belehazudunk a tükörbe, és belehazudunk a szent csendbe, és ez most ordítva lerí és visszhangzik felújított templomunkban?

Óév éjjele közeleg, és most itt cseng a fülemben Jézus Nikodémusnak mondott szava: Újonnan kell születnetek! Nem elég a reform, a felújítás, nem elég a külsőségek megváltoztatása, nem elég a keretek újraszabása. Belső megújulásra, Istentől való újjászületésre, Isten szívünkben való megszületésére van szükségünk. Ebben az a legnehezebb, hogy végső soron nem rajtunk múlik, hogy megszületik-e bennünk Jézus. Nincs kiszolgáltatottabb érzés, mint az, amikor Isten olyat vár el tőlünk, ami nem tőlünk, hanem tőle függ. De pont ez a kiszolgáltatottság kell ahhoz, hogy megértsük végre, hogy semmi másra nincs szükségünk, csak az Úr szeretetére.

Amikor Zofóniás ezt írja: Keressétek az Urat, ti, akik teljesítitek a törvényt!, akkor a törvény mélyére ás, és ezt üzeni: ti teljesítitek a törvényt – formálisan. De most keressétek is meg benne az Urat, az ő akaratát, az ő szeretetét!

Pl.:  Én vagyok az ÚR, a Te Istened! Ne legyen más Istened! Ez ne azt jelentse, hogy Istenhez eljövök, de lekopogom, biztos úgy legyen, hanem egyedül Istenben találjam meg a bizonyosságot. Ezért mondja Luther: Isten mielőtt követel, ad, önmagát adja. Azaz szívünkbe akarja adni önmagát, bele akar születni a személyiségünkbe, új arcot, isteni képmást akar formálni újra belőlünk. Megadja a törvény teljesítéséhez a legjobb eszközt: ÖNMAGÁT. – És ezért mondja Jézus bátran és mindennél egyszerűbben a törvény összefoglalására ezt: Szeresd az Urat, teljes szívedből, lelkedből, erődből, elmédből! Légy teljesen, egészen és mindenestől az ÖVÉ.

Olyan gyakorlat lehet ez számunkra a jövőre nézve, ami segít összeszedni magunkat, segít észhez térni, magunkba szállni, feleszmélni, megérteni és befogadni Isten üzenetét és Istent magát. S bár olyan nehezen vesszük ezt észre, mert annyira le van zárva a szemünk, a gondolkodásunk, s bár Jézus ahogy a tizenkettővel, úgy velünk is rengeteget küszködik, Isten reménysége ott van ebben a bizonytalannak tűnő szócskában: talán. Hátha. Talán. Hátha terem jövőre fügefa életünk. Talán megértünk és megélünk valamit ebből. Talán oltalmat találunk az utolsó napon.

S hogy bátorításként éljük meg ezt a kemény igét és nehéz prédikációt, Zofóniás, az ítéletes próféta nevében ott van a kegyelem. Neve azt jelenti: rejtekhely. Isten elrejti az övéit, mint tyúkanyó, szárnyai alá rejti az övéit az ítélet napján. Ne félj, Sion, ne csüggedj el! Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.(3,17) Ámen.



IMA: Istenünk! Féltő szereteted oltalmába menekülnénk, mert jogosnak érezzük minden indulatodat és fájdalmadat azokért a dolgokért, amelyeket ebben az évben nélküled éltünk meg. Kihagytunk jó néhány döntésünkből, elvesztettük arcunkat, elfelejtettünk, amikor jól ment a dolgunk, és akaratodat felszínesen kerestük, amikor igazából a mélyére kellett volna ásnunk az Igének. Kérünk segíts észhez térni és ráeszmélni, hogy az életet élni, a Te élet-törvényed szerint élni csak Veled tudunk. Ámen.

Megtapasztalás - másnapos karácsony


IGEHIRDETÉS KARÁCSONY MÁSNAPJÁN KISKŐRÖSÖN
 
Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg, hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.” Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisgyermeket. Amikor meglátták, elmondták azt az üzenetet, amelyet a kisgyermekről kaptak, és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik. Mária pedig mindezeket a dolgokat megőrizte, és forgatta a szívében. A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik. (Lukács 2,15-20)

Mint minden nagy ünnepünk – karácsony, húsvét és pünkösd – két napos, melyeknek első napja az Istené, második napja az emberé. Első napon arra figyelünk, mit tett Isten. Második napon arra figyelünk, hogy nekünk mi a dolgunk. Tegnap beletekinthettünk Isten munkájába, hogy hogyan ér össze a menny a földdel, hogyan nyílik meg az ég, s jön közénk Isten – mindezt tettük passzív figyelemmel. Most megmozdulnak az események, megmozdul a kép, és nem kényszerből, hanem önszántából mozdulnak az emberek. A pásztorok, kik eddig figyeltek, hallgattak, most aktivitásba lendülnek, elindulnak, hogy tettekkel, lépésekkel egyre közelebb kerüljenek a Megváltóhoz, az evangélium személyes megismeréséhez.

Az ünneplésünk második napja is hasonló. Már-már szűnik a nagy fényesség, tompulnak a díszek, alábbhagyott a vágyakozás és várakozás, minden titok kiderült, az ajándékokat kibontottuk, az ünnepi sütemény megszáradt, s mi kilépünk az ünnep varázsából a hétköznapokba. Indulunk, hogy újra felvegyük/elkezdjük a munkát, s menjen minden a maga megszokott kerékvágásában.

A pásztorok is útnak indultak, de nem a megszokottba, hanem a személyes meggyőződésük éltető erőterébe. Számukra nem volt elég hallani, hírül kapni, hogy született valahol egy Megváltó. Felkerekedtek, hogy saját maguk győződjenek meg róla. Ma ez az üzenet: Járjunk utána, keressük és kutassuk föl, hogyan és mi módon születhet meg bennünk az Úr Jézus Krisztus. Ne elégedjünk meg a hallgatással, a meghallgatással. A pásztorok elindultak Betlehembe, a kenyér házába, mert úgy kellett számukra a meggyőződés, mint éhező embernek egy falat kenyér. Szükségük volt az ünnep fényére a hétköznapokban is.

A Jézusba vetett hitünk úgy válhat élővé, elevenné, hétköznapokat átformáló erőtérré, ha vesszük a fáradtságot, és meg akarunk győződni arról, hogy mindaz, amit az angyalok, vagy mindaz, amit a lelkész a szószékről mond, az igaz. Az valóság. –  Eszembe jut egy igen primitív összehasonlítás, mely emberi természetünket világítja meg: kétkedő, hitetlen, sőt gyakran még magukat hívőnek tartó emberek is gyakran mondják, hiszem, ha látom. Hiszek Istenben, ha ezt meg ezt megteszi. Ellenben ha hallunk valakiről egy szaftos pletykát, azt azon nyomban készpénznek vesszük, eszünk ágában sincs megkérdőjelezni. Mindez csak azért mondom, mert hogy mi a valóság, arról jó, ha mi magunk győződünk meg. Jó, ha utánajárunk, elindulunk a személyes találkozás felé, mint tették azt a pásztorok.

Így elindulhat Isten felé a megtört szívű lélek, hogy megtapasztalja Jézus vigasztalását. Elindulhat a megterhelt szívű, hogy megtapasztalja az Úr erejét. Elindulhat az alacsony önértékkel bíró, hogy Istentől egészséges önértékelést nyerjen. Elindulhat a félénk, hogy bátorságot nyerjen. Elindulhat a kétkedő, hogy válaszokat találjon.

Azt hiszem, a pásztorok nem kaphattak nagyobb ajándékot, mit azt, amiről így ír a Biblia. Mindent pontosan úgy hallottak és láttak, ahogy ő megüzente nekik. Ajándék, ha hitünk nem elmélet és filozofikus eszmefuttatás csupán, hanem megtapasztalás. Isten jelenlétének a megtapasztalása az életemben.

Volt egyszer egy kutató, aki hosszú útról tért haza. Tanítványai türelmetlenül várták, vajon hogyan önti szavakba élményeit, azokat az érzéseket, melyek elárasztották szívét, amikor lélegzetelállító szépségű virágokat pillantott meg, s amikor a dzsungel éjszakai neszeit hallgatta. Hogyan mondja el, hogy mit érzett, amikor megérezte a vadállatok közelségét, vagy amikor a veszélyes partok közt evezett kenujában. Erre ezt mondta nekik:
-         Menjetek, és fedezzétek fel ti magatok! A személyes élményeket és a veszélyeket semmivel nem lehet helyettesíteni.
De hogy valamilyen útmutatást adjon mégis, rajzolt számukra egy térképet. Erre tanítványai felkapták a térképet, bekeretezték és a falra akasztották. Készítettek belőle másolatot, s akinek volt ilyen térképe, már mind szakértőnek tekintette önmagát, hiszen tudták hol vannak kanyarok az úton, hol van folyó, az milyen mély és hol veszélyes. A térképet kívülről ismerték, de soha nem jártak azon a vidéken, ahol Mesterük. Volt ismeretük, de nem volt élményük.

Vajon a hitünk ismeret és tudás, vagy élményekre épülő eleven Istenkapcsolat? Rendelkezünk-e a pásztorok tettrekészségével és bátorságával, mellyel útra keltek, hogy személyesen megismerjék Megváltójukat? Ők nem elégedtek meg egy úticéllal, egy térképpel, hanem elmentek, és felfedezték maguknak az angyali üzenet igazát. Nem véletlen, hogy Máriáról is ezt olvastuk: mindezeket a dolgokat megőrizte és forgatta szívében. Ami megszólít, ami megtörténik velünk, az akkor lesz tapasztalattá, ha megérint belül. Tapasztal – tap/asztal. TAPasztal= tapintod, érzékeled, megfogod, nem mész el mellette, hanem hozzátapadsz. A tapasztalat hozzád tapad, megragad, hozzád ragad. Másrészt: tapASZTAL: az asztal a közösség jelképe, ha ami hozzád tapad, részeddé is válik, minden napon veled van (a világ végezetéig), akkor ez meg is határozza életed döntéseit, szokásait, szavaidat, gondolataidat.

Az ész vallása megelégszik a tudással és az ismerettel, az információval és a külsőségekkel. A szív vallása továbbmegy. Érez és tapasztal. Megőriz és cselekszik. Bizakodó és jellemformáló. Az ész vallása beszél, a szív vallása azt mondja: menj, és tapasztald! Menj, és lásd! Menj, és érezd át!

Az angyalok elmentek, a fényesség elmúlt. A kijelentés megtörtént. Isten közöttünk van! Elérhető mindenki számára. A kérdés az, hogy amikor felállunk innen, akkor minden következmény nélkül visszatérünk-e a hétköznapokba, vagy elmegyünk Jézushoz, megkeressük őt szívünk mélyén, hogy vele együtt éljünk – ne csak karácsonykor és vasárnap, hanem mindennap?

Vonzz magadhoz, Jézusom. Ne hagyd, hogy megelégedjem a Rólad szóló tudósításokkal, hanem buzdíts, hogy járjak Utánad. Keresselek Téged, tapasztaljalak meg Téged, megérintselek Téged, és elmondjam Neked, milyen jó volt, míg Hozzád eljutottam. Ámen.